Chapter 3.

Ajánlott dal

~2013. Január 15.~
•Austin Mahone•

- Nyertem! - jelentette ki Abby egyszerűen, majd hátradőlt a széken.
- Ez nem igaz! - háborodott fel Alex és bedobta a kártyáit.- Csaló! Egy csaló van köztünk! - kiabálta. Éppen mondtam volna neki, hogy maradjon csöndben, de abban a pillanatban léptek ki Angie szülei.
- Elnézést! Megtudtak valamit Angie állapotáról? - érdeklődtem, de nem azt mondták amire számítottam. Mrs. Redway rám nézett a könnyes szemeivel, és egyből tudtam, hogy ne számítsak jóra.

Kopogni se volt nagyon időm - vagy inkább türelmem - de nem ez a fontos. Amikor beléptem a kórterembe, megcsapott az igazi orvosi szoba szag. Körülnéztem és megláttam Angiet, ahogy az ágyon törökülésben ül. Nem mozdult, nem sírt, csak nézett maga elé.
- Angie, jól vagy? -kérdeztem halkan, és közelebb léptem hozzá, hogy le tudjak ülni a mellette lévő székre. Levettem a sapkámat és leraktam az éjjeliszekrényre.
Rám emelte a tekintetét, és mélyen belenézett a szemembe. A szemei a könnyektől csillogtak de egy határozott mozdulattal letörölte őket. Mosolyogva megütögette az ágyat, hogy üljek oda. Felmásztam, majd mögé ültem, hogy a mellkasomhoz tudjon dőlni. Megfogta a kezemet és játszani kezdett vele.
- Ugye tudod, hogy szeretlek? - tette fel a váratlanul a kérdést.
- Igen, tudom. Én is szeretlek! - suttogtam és megsimítottam a kézfejét. Lehajtotta a fejét és összekulcsolta a kézfejünket.
- Angie, mondanom kell... - kezdtem volna bele, de félbeszakított.
- Leukémiás vagyok. - mondta rezzenéstelen arccal és egy könnycsepp csordult ki a szeméből. Magam felé fordítottam, hogy jobban lássam az arcát. - Azt mondta az orvos, hogy agydaganatom van, amit az emberek 2%-a él túl, és nekem összesen kevesebb mint 1%-om van a túléléshez. - folytatta.
Nem szóltam semmit, pedig még annyi kérdésem lett volna. Csak az az egy baj volt, hogy egy hang sem jött ki a torkomból. A könnycseppek vízesésként hullottak ki a szememből amiket Angie az ujjaival szaporán törölgette. Úgy fogtam fel, mint egy rossz vicc, csak sajnos minden egyes szava igaz volt. Éreztem, hogy összetörtem legbelül.
- Mi? - összesen ezt az egy szót sikerült kipréselni magamból, amire még Angie is hezitált. - Hogy érted, hogy kevesebb, mint 1%-od van a túlélésre? - csuktam be a szemem, mintha azt várnám, hogy felébredjek, és kiderüljön, hogy ez csak egy nagyon rossz álom.
- Azt mondta a doki, hogy ha nem sikerül a kemoterápia, akkor nagy valószínűséggel... - a végén elcsuklott a hangja és szaporán folytak a könnyei. - kevesebb, mint két hónapom van hátra. - fejezte be, és felnézett.
A szemébe megbánást és félelmet fedeztem fel. Magamhoz húztam és simogatni kezdem a hátát.
- Austin, én még nem akarok meghalni! - sírt tovább és egyre jobban rázkódott a válla.
Most ha megkérdeznék tőlem, hogy a fiúk szoktak-e sírni, akkor biztos rávágnám, hogy igen. Itt vagyok rá élő példa, hogy a fiúk igenis szoktak sírni, olyasvalakiért, aki fontos nekik.
- Ang... Figyelj rám! - suttogtam és az állánál fogva magam felé fordítottam. - Figyelj! Nem fogsz meghalni! Nézd pozitívan a dolgokat. Lehet, hogy sikerülni fog az a kemó-bigyó, és nem lesz semmi bajod! - mosolyogtam rá biztatóan.
- Jó tegyük fel, hogy sikerül, de... - kezdett bele, de úgy gondoltam, hogy cselekednem kell. Kezem közé fogtam a fejét és megnyaltam az alsó ajkamat. Angie leállt a beszéddel és rájött, hogy mire is készülök. Hozzányomtam a számat az ajkaihoz, de még nem csókoltam meg, hanem megvártam, hogy Angie mit reagál. Elmosolyodott és elnyitotta a száját. A mellkasomhoz rakta a kezét, ahonnan felcsúsztatta a nyakamig, és a hajamat kezdte el birizgálni. Lehetett érezni a sós könnyek ízét, de pontosan az örömtől vagy a bánattól sírtunk volna, azt nem tudom.
Elhúzódtam tőle, a homlokomat hozzányomtam az övéhez és szélesen rámosolyogtam.
- Ha ezt csinálod, akkor tuti, hogy nem maradok életben. - mondta komolyan, de a végét elnevette. Elhúzódtam tőle, nyújtóztam egyet és hátradőltem. Angie követte a példámat, majd ráfeküdt a mellkasomra, és összekulcsoltam a kezünket.
- Fáradt vagyok! - jelentette ki és ásított mellé egyet. - Este alig aludtunk valamit. - kuncogott. Visszagondolva, nem is takarítottuk el Angie szülinapi bulijának maradványait.
- Aludj! - adtam puszit a feje tetejére. Fészkelődött egy kicsit, és amikor kényelmesen elhelyezkedett dúdolni kezdtem, amire pár perc múlva el is aludt.