~2013. január 16.~
•Angie Redway•
Halk sutyorgásokat hallottam, amire hamar fel is keltem. Szomorúan fedeztem fel, hogy Autin már sehol sincs.
- Jó reggelt Ms. Redway! Vért venni jöttem. - mosolygott egy tejfőöszőke, harmincas éveiben járó magas nő.
Felsziszegtem, ahogy a hegyes tű átfúródott a bőrömön, majd elfehéredve néztem ahogy az injekció tartalma feltöltődik vérrel.
- Mindjárt hányok! - motyogtam magamban, majd becsuktam a szememet, és a másik kezemmel a lepedőt markolásztam.
- Kész is lennénk. - mosolygott a nő. - Nem érzett semmi fájdalmat az este? A fiatalember mondta, hogy motyogott álmában. - érdeklődött és egy halvány mosoly átszaladt az arcán.
Nemlegesen megráztam a fejem és néztem, ahogy egy köszönés kíséretében kilép az ajtón. Pár másodperc múlva Alex lépett be vigyorogva az ajtón.
- Mizu kislány? - viccelődött és leült az ágyamra. - Ha jól tudom Austin itt aludt az éjjel. - húzogatta a szemöldökét, egy kaján vigyorral az arcán. Megforgattam a szememet, és beleboxoltam a felkarjába. - amúgy jut eszembe, hogy Austin reggel volt nálam mielőtt elindult, hogy adjam át neked ezt a levelet. - mondta és átadott egy borítékot. Mosolyogva vettem át, és gyorsan kibontottam.
- Ez most mi? - kezdett bele Alex. - Most egy rossz romantikus szappanoperában vagyunk, ahol a lány örül, hogy a szerelme hagyott neki egy levelet, amiben szerelmet vall neki. Ez olyan megható! - törölgette a szemét és szipogott is a hatás kedvéért.
- Hülye! - nevettem és hozzávágtam egy párnát. - Nem a szerelmem! - tájékoztattam mosolyogva.
- Tudod drága Angie, Austin a legjobb barátom, és nem vagyok hülye. - komolyodott el. Prbáltam takargatni, hogy elvörösödtem, de Alex észrevette és jól kiröhögött.
- Na kuss, hagy olvassam el a levelet! - pisszegtem le és vettem elő a levelet.
"Angie! Bocsi, hogy nem voltam ott amikor felkeltél, de be kellet mennem a stúdióba mert az albumra új számokat veszünk fel. Ígérem, hogy te leszel az első akinek megmutatom. :P Remélem nem történik semmi rossz, szóval vigyázz magadra! Mikor végzek, egyből sietek hozzád! A. xx Ui.: Bocsi, hogy ezt az idiótát küldtem, de Abby nem ért rá. :P Remélem ellesztek! :D"
Alex fejét elnézve jót szórakozott az arcomon, mivel egész végig vigyorogva olvastam. Felnéztem rá és kinyújtottam a nyelvemet.
- Vigyázz! Még Austin leharapja! - röhögött saját viccén és hátradőlt. Keresztbe raktam a kezem és egyenesen előre néztem. - Ang.! Hahó Angie! - lebegtette meg előttem a kezeit. Nem néztem rá, és alig bírtam ki nevetés nélkül.
Hirtelen sikítottam egyet és rávetettem magamat Alex hátára. A meglepettségtől elvesztette az egyensúlyát és majdnem leesett az ágyról. A hasamat fogva röhögtem a - szerintem - vicces akciómon. Viszont megint rám tört a köhögésrohamom. Alex mivel még nem látott így viselkedni, ezért szerintem ő jobban pánikolt, mint én.
- Ang! Ne aggódj, hívok orvost! - zihált és már rohant is. Elől Dr. Smith sietve ért hozzám és végezte a teendőit ezzel kapcsolatban. Szinte már rutinosan csinálta, semmi aggódást, vagy idegességet nem fedeztem fel nála, ellentétben Alexen, aki idegességében a körmét rágta. Őszintén, sohasem láttam még őt ennyire aggódni. Aranyos volt tőle.
- Rendben, Ms Redway! - kezdett bele a doki, mikor leállt a köhögésem. - Megmutatom, hogy hogyan kell csillapítani ezt az állapotot, mert így magának is meg tudja oldani. - mosolygott az orvos.
- Ez rutinos feladat, és rendszeresen kell majd csinálni a kemoterápia előtt. - folytatta.
Bólogattam, majd pár másodpercbe telt mire rögzült bennem amit mondott. Félve pillantottam Alexre.
- Kemoterápia? - sápadt el. Zavarodottan belenézett a szemembe és aggódást, egyben félelmet fedeztem fel. - Mindjárt jövök. - suttogta, majd felállt és az ajtóhoz vette az irányt.
2013. július 16., kedd
2013. július 7., vasárnap
Chapter 3.
Ajánlott dal
~2013. Január 15.~
•Austin Mahone•
- Nyertem! - jelentette ki Abby egyszerűen, majd hátradőlt a széken.
- Ez nem igaz! - háborodott fel Alex és bedobta a kártyáit.- Csaló! Egy csaló van köztünk! - kiabálta. Éppen mondtam volna neki, hogy maradjon csöndben, de abban a pillanatban léptek ki Angie szülei.
- Elnézést! Megtudtak valamit Angie állapotáról? - érdeklődtem, de nem azt mondták amire számítottam. Mrs. Redway rám nézett a könnyes szemeivel, és egyből tudtam, hogy ne számítsak jóra.
Kopogni se volt nagyon időm - vagy inkább türelmem - de nem ez a fontos. Amikor beléptem a kórterembe, megcsapott az igazi orvosi szoba szag. Körülnéztem és megláttam Angiet, ahogy az ágyon törökülésben ül. Nem mozdult, nem sírt, csak nézett maga elé.
- Angie, jól vagy? -kérdeztem halkan, és közelebb léptem hozzá, hogy le tudjak ülni a mellette lévő székre. Levettem a sapkámat és leraktam az éjjeliszekrényre.
Rám emelte a tekintetét, és mélyen belenézett a szemembe. A szemei a könnyektől csillogtak de egy határozott mozdulattal letörölte őket. Mosolyogva megütögette az ágyat, hogy üljek oda. Felmásztam, majd mögé ültem, hogy a mellkasomhoz tudjon dőlni. Megfogta a kezemet és játszani kezdett vele.
- Ugye tudod, hogy szeretlek? - tette fel a váratlanul a kérdést.
- Igen, tudom. Én is szeretlek! - suttogtam és megsimítottam a kézfejét. Lehajtotta a fejét és összekulcsolta a kézfejünket.
- Angie, mondanom kell... - kezdtem volna bele, de félbeszakított.
- Leukémiás vagyok. - mondta rezzenéstelen arccal és egy könnycsepp csordult ki a szeméből. Magam felé fordítottam, hogy jobban lássam az arcát. - Azt mondta az orvos, hogy agydaganatom van, amit az emberek 2%-a él túl, és nekem összesen kevesebb mint 1%-om van a túléléshez. - folytatta.
Nem szóltam semmit, pedig még annyi kérdésem lett volna. Csak az az egy baj volt, hogy egy hang sem jött ki a torkomból. A könnycseppek vízesésként hullottak ki a szememből amiket Angie az ujjaival szaporán törölgette. Úgy fogtam fel, mint egy rossz vicc, csak sajnos minden egyes szava igaz volt. Éreztem, hogy összetörtem legbelül.
- Mi? - összesen ezt az egy szót sikerült kipréselni magamból, amire még Angie is hezitált. - Hogy érted, hogy kevesebb, mint 1%-od van a túlélésre? - csuktam be a szemem, mintha azt várnám, hogy felébredjek, és kiderüljön, hogy ez csak egy nagyon rossz álom.
- Azt mondta a doki, hogy ha nem sikerül a kemoterápia, akkor nagy valószínűséggel... - a végén elcsuklott a hangja és szaporán folytak a könnyei. - kevesebb, mint két hónapom van hátra. - fejezte be, és felnézett.
A szemébe megbánást és félelmet fedeztem fel. Magamhoz húztam és simogatni kezdem a hátát.
- Austin, én még nem akarok meghalni! - sírt tovább és egyre jobban rázkódott a válla.
Most ha megkérdeznék tőlem, hogy a fiúk szoktak-e sírni, akkor biztos rávágnám, hogy igen. Itt vagyok rá élő példa, hogy a fiúk igenis szoktak sírni, olyasvalakiért, aki fontos nekik.
- Ang... Figyelj rám! - suttogtam és az állánál fogva magam felé fordítottam. - Figyelj! Nem fogsz meghalni! Nézd pozitívan a dolgokat. Lehet, hogy sikerülni fog az a kemó-bigyó, és nem lesz semmi bajod! - mosolyogtam rá biztatóan.
- Jó tegyük fel, hogy sikerül, de... - kezdett bele, de úgy gondoltam, hogy cselekednem kell. Kezem közé fogtam a fejét és megnyaltam az alsó ajkamat. Angie leállt a beszéddel és rájött, hogy mire is készülök. Hozzányomtam a számat az ajkaihoz, de még nem csókoltam meg, hanem megvártam, hogy Angie mit reagál. Elmosolyodott és elnyitotta a száját. A mellkasomhoz rakta a kezét, ahonnan felcsúsztatta a nyakamig, és a hajamat kezdte el birizgálni. Lehetett érezni a sós könnyek ízét, de pontosan az örömtől vagy a bánattól sírtunk volna, azt nem tudom.
Elhúzódtam tőle, a homlokomat hozzányomtam az övéhez és szélesen rámosolyogtam.
- Ha ezt csinálod, akkor tuti, hogy nem maradok életben. - mondta komolyan, de a végét elnevette. Elhúzódtam tőle, nyújtóztam egyet és hátradőltem. Angie követte a példámat, majd ráfeküdt a mellkasomra, és összekulcsoltam a kezünket.
- Fáradt vagyok! - jelentette ki és ásított mellé egyet. - Este alig aludtunk valamit. - kuncogott. Visszagondolva, nem is takarítottuk el Angie szülinapi bulijának maradványait.
- Aludj! - adtam puszit a feje tetejére. Fészkelődött egy kicsit, és amikor kényelmesen elhelyezkedett dúdolni kezdtem, amire pár perc múlva el is aludt.
~2013. Január 15.~
•Austin Mahone•
- Nyertem! - jelentette ki Abby egyszerűen, majd hátradőlt a széken.
- Ez nem igaz! - háborodott fel Alex és bedobta a kártyáit.- Csaló! Egy csaló van köztünk! - kiabálta. Éppen mondtam volna neki, hogy maradjon csöndben, de abban a pillanatban léptek ki Angie szülei.
- Elnézést! Megtudtak valamit Angie állapotáról? - érdeklődtem, de nem azt mondták amire számítottam. Mrs. Redway rám nézett a könnyes szemeivel, és egyből tudtam, hogy ne számítsak jóra.
Kopogni se volt nagyon időm - vagy inkább türelmem - de nem ez a fontos. Amikor beléptem a kórterembe, megcsapott az igazi orvosi szoba szag. Körülnéztem és megláttam Angiet, ahogy az ágyon törökülésben ül. Nem mozdult, nem sírt, csak nézett maga elé.
- Angie, jól vagy? -kérdeztem halkan, és közelebb léptem hozzá, hogy le tudjak ülni a mellette lévő székre. Levettem a sapkámat és leraktam az éjjeliszekrényre.
Rám emelte a tekintetét, és mélyen belenézett a szemembe. A szemei a könnyektől csillogtak de egy határozott mozdulattal letörölte őket. Mosolyogva megütögette az ágyat, hogy üljek oda. Felmásztam, majd mögé ültem, hogy a mellkasomhoz tudjon dőlni. Megfogta a kezemet és játszani kezdett vele.
- Ugye tudod, hogy szeretlek? - tette fel a váratlanul a kérdést.
- Igen, tudom. Én is szeretlek! - suttogtam és megsimítottam a kézfejét. Lehajtotta a fejét és összekulcsolta a kézfejünket.
- Angie, mondanom kell... - kezdtem volna bele, de félbeszakított.
- Leukémiás vagyok. - mondta rezzenéstelen arccal és egy könnycsepp csordult ki a szeméből. Magam felé fordítottam, hogy jobban lássam az arcát. - Azt mondta az orvos, hogy agydaganatom van, amit az emberek 2%-a él túl, és nekem összesen kevesebb mint 1%-om van a túléléshez. - folytatta.
Nem szóltam semmit, pedig még annyi kérdésem lett volna. Csak az az egy baj volt, hogy egy hang sem jött ki a torkomból. A könnycseppek vízesésként hullottak ki a szememből amiket Angie az ujjaival szaporán törölgette. Úgy fogtam fel, mint egy rossz vicc, csak sajnos minden egyes szava igaz volt. Éreztem, hogy összetörtem legbelül.
- Mi? - összesen ezt az egy szót sikerült kipréselni magamból, amire még Angie is hezitált. - Hogy érted, hogy kevesebb, mint 1%-od van a túlélésre? - csuktam be a szemem, mintha azt várnám, hogy felébredjek, és kiderüljön, hogy ez csak egy nagyon rossz álom.
- Azt mondta a doki, hogy ha nem sikerül a kemoterápia, akkor nagy valószínűséggel... - a végén elcsuklott a hangja és szaporán folytak a könnyei. - kevesebb, mint két hónapom van hátra. - fejezte be, és felnézett.
A szemébe megbánást és félelmet fedeztem fel. Magamhoz húztam és simogatni kezdem a hátát.
- Austin, én még nem akarok meghalni! - sírt tovább és egyre jobban rázkódott a válla.
Most ha megkérdeznék tőlem, hogy a fiúk szoktak-e sírni, akkor biztos rávágnám, hogy igen. Itt vagyok rá élő példa, hogy a fiúk igenis szoktak sírni, olyasvalakiért, aki fontos nekik.
- Ang... Figyelj rám! - suttogtam és az állánál fogva magam felé fordítottam. - Figyelj! Nem fogsz meghalni! Nézd pozitívan a dolgokat. Lehet, hogy sikerülni fog az a kemó-bigyó, és nem lesz semmi bajod! - mosolyogtam rá biztatóan.
- Jó tegyük fel, hogy sikerül, de... - kezdett bele, de úgy gondoltam, hogy cselekednem kell. Kezem közé fogtam a fejét és megnyaltam az alsó ajkamat. Angie leállt a beszéddel és rájött, hogy mire is készülök. Hozzányomtam a számat az ajkaihoz, de még nem csókoltam meg, hanem megvártam, hogy Angie mit reagál. Elmosolyodott és elnyitotta a száját. A mellkasomhoz rakta a kezét, ahonnan felcsúsztatta a nyakamig, és a hajamat kezdte el birizgálni. Lehetett érezni a sós könnyek ízét, de pontosan az örömtől vagy a bánattól sírtunk volna, azt nem tudom.
Elhúzódtam tőle, a homlokomat hozzányomtam az övéhez és szélesen rámosolyogtam.
- Ha ezt csinálod, akkor tuti, hogy nem maradok életben. - mondta komolyan, de a végét elnevette. Elhúzódtam tőle, nyújtóztam egyet és hátradőltem. Angie követte a példámat, majd ráfeküdt a mellkasomra, és összekulcsoltam a kezünket.
- Fáradt vagyok! - jelentette ki és ásított mellé egyet. - Este alig aludtunk valamit. - kuncogott. Visszagondolva, nem is takarítottuk el Angie szülinapi bulijának maradványait.
- Aludj! - adtam puszit a feje tetejére. Fészkelődött egy kicsit, és amikor kényelmesen elhelyezkedett dúdolni kezdtem, amire pár perc múlva el is aludt.
Chapter 2.
~2013. Január 15.~
•Angie Redway•
Fehér falak és steril környezet. Összeszorítottam a szemem, hátha hallucinálok, de nem sikerült a tervem. Őszintén szólva, utálok még orvoshoz is járni, nemhogy kórházba. Egy halvány mosoly azért átfutott az arcomon, mikor utoljára ezen a helyen jártunk.
Kilépve az orvosi szobából Austin vigyorgó fejével találtam szembe magam. Ellökte magát a faltól és közel lépett hozzám.
- Gipsz? Ez komoly? - kérdezte és elővett egy filcet. - Aláírhatom? - mosolygott, amire én bólintottam egyet.
-Úr Isten! Van egy aláírásom Austin Mahone-től! Ezt nem hiszem el! Kaphatok egy közös képet? - ugrándoztam össze-vissza, mint egy rajongó. Austin megforgatta a szemét és elővette a telefonját. - Öhm... Ugye tudod, hogy nem gondoltam komolyan azt amit az előbb mondtam? - hadonásztam és próbáltam elvenni tőle a telefont.
- Tudom, de alig van pár darab közös képünk. - görbítette le a szája sarkát, amin nekem megesett a szívem. Sóhajtottam és mellé álltam. Átkarolta a derekam én meg tehetetlenül mosolyogtam a kamerába.
- Azért legalább egy kis életkedvet vigyél bele. - vigyorgott. Elkészült a kép és még egy kicsit birizgálta a készüléket. Csipogott a telefonom és Austinra kaptam a fejem.
- Te szemét! Most mindenki megtudja, hogy milyen szerencsétlen vagyok! - fújtattam és rávetettem magam Austin hátára, mivel azt a képet felrakta Twittere, ezzel a képaláírással: "Szegény @AngieRedway eltörte a karját. Ez történik azzal, aki gördeszkára lép nélkülem. :P". - Na látod! Már hív is Alex, hogy elmondja milyen béna vagyok.- Austin csak nevetett és lerakott az egyik székre.
- Kisasszony! Azért vigyázzon a gipszre, mert ha így folytatják, akkor eltörik és nem rakok fel újjat! - szólt ránk figyelmeztetően a doki.
- Khöm... nem érdekel...Khöm.! - szimulált Austin köhögést, hogy kifejezze a doki iránti nem érdeklődését. Adtam a tarkójára egy enyhe taslit, hogy hagyja abba a gúnyolódást, de nem nagyon hatotta meg.
- Friss levegő! - Lélegeztem fel, mikor kiléptünk a kórház ajtaján.
- Igen, az, csak nem sietnénk, mert ha nem tudnád, akkor a hátamon cipellek, és nem vagy valami pehelysúlyú?! - nyögdécselt Austin alattam.
- Most arra célzol, hogy kövér vagyok? Hát kösz szépen! - durcáztam be és keresztbe raktam a kezemet.
- Nem, dehogy, de kapaszkodj mert leesel és a másik karod is be lesz gipszezve. - szólt rám és dobott egyet a hátán. Erősen meg kapaszkodtam a nyakába és úgy indultunk haza.
Visszaemlékezésemből a szüleim hangja zakkantott ki. Anya aggódóan a kezei közé vette a fejem és minden egyes részt alaposan megvizsgált.
- Anya jól vagyok! - szóltam rá, hogy hagyja abba, de abban a pillanatban megint szúrós fájdalmat éreztem ugyanazon a helyen, az oldalamnál. Hirtelen beszorult a levegő és köhögni kezdtem.
- Menjen arrébb, kérem! - sürgette anyát a doki. Anyám aggodalmasan figyelte a kirohanásomat, amit a doki és az ápolónők próbálták enyhíteni. Az egyik ápolónő a hátam mögé rakott egy párnát, amire ráfektettek, majd elővettek egy tűhegyes injekciót, amit a karomba nyomtak.
Hirtelen abbahagytam mindent. Nem köhögtem tovább és nem fájt az oldalam. A karomhoz akartam nyúlni, de Dr. Smith - a névtáblájáról ítélve - lefogta.
- Jobb lesz ha nyugton marad egy kicsit, mert az a pont egy kicsit érzékeny még. - mosolygott és a szüleimre nézett, majd folytatta. - Amúgy megvannak az eredmények a hölgy állapotáról. A lányuk előtt mondjam el a fejleményeket? Mert nem tudom, hogy miként fog majd reagálni rá. - húzta a száját a doki.
- Nekem is jogom van tudni, hogy mi bajom van. Végül is rólam van szó. - szóltam bele a beszélgetésbe. Anyáék bólintottak és sóhajtva bólintott az orvos.
•Angie Redway•
Fehér falak és steril környezet. Összeszorítottam a szemem, hátha hallucinálok, de nem sikerült a tervem. Őszintén szólva, utálok még orvoshoz is járni, nemhogy kórházba. Egy halvány mosoly azért átfutott az arcomon, mikor utoljára ezen a helyen jártunk.
Kilépve az orvosi szobából Austin vigyorgó fejével találtam szembe magam. Ellökte magát a faltól és közel lépett hozzám.
- Gipsz? Ez komoly? - kérdezte és elővett egy filcet. - Aláírhatom? - mosolygott, amire én bólintottam egyet.
-Úr Isten! Van egy aláírásom Austin Mahone-től! Ezt nem hiszem el! Kaphatok egy közös képet? - ugrándoztam össze-vissza, mint egy rajongó. Austin megforgatta a szemét és elővette a telefonját. - Öhm... Ugye tudod, hogy nem gondoltam komolyan azt amit az előbb mondtam? - hadonásztam és próbáltam elvenni tőle a telefont.
- Tudom, de alig van pár darab közös képünk. - görbítette le a szája sarkát, amin nekem megesett a szívem. Sóhajtottam és mellé álltam. Átkarolta a derekam én meg tehetetlenül mosolyogtam a kamerába.
- Azért legalább egy kis életkedvet vigyél bele. - vigyorgott. Elkészült a kép és még egy kicsit birizgálta a készüléket. Csipogott a telefonom és Austinra kaptam a fejem.
- Te szemét! Most mindenki megtudja, hogy milyen szerencsétlen vagyok! - fújtattam és rávetettem magam Austin hátára, mivel azt a képet felrakta Twittere, ezzel a képaláírással: "Szegény @AngieRedway eltörte a karját. Ez történik azzal, aki gördeszkára lép nélkülem. :P". - Na látod! Már hív is Alex, hogy elmondja milyen béna vagyok.- Austin csak nevetett és lerakott az egyik székre.
- Kisasszony! Azért vigyázzon a gipszre, mert ha így folytatják, akkor eltörik és nem rakok fel újjat! - szólt ránk figyelmeztetően a doki.
- Khöm... nem érdekel...Khöm.! - szimulált Austin köhögést, hogy kifejezze a doki iránti nem érdeklődését. Adtam a tarkójára egy enyhe taslit, hogy hagyja abba a gúnyolódást, de nem nagyon hatotta meg.
- Friss levegő! - Lélegeztem fel, mikor kiléptünk a kórház ajtaján.
- Igen, az, csak nem sietnénk, mert ha nem tudnád, akkor a hátamon cipellek, és nem vagy valami pehelysúlyú?! - nyögdécselt Austin alattam.
- Most arra célzol, hogy kövér vagyok? Hát kösz szépen! - durcáztam be és keresztbe raktam a kezemet.
- Nem, dehogy, de kapaszkodj mert leesel és a másik karod is be lesz gipszezve. - szólt rám és dobott egyet a hátán. Erősen meg kapaszkodtam a nyakába és úgy indultunk haza.
Visszaemlékezésemből a szüleim hangja zakkantott ki. Anya aggódóan a kezei közé vette a fejem és minden egyes részt alaposan megvizsgált.
- Anya jól vagyok! - szóltam rá, hogy hagyja abba, de abban a pillanatban megint szúrós fájdalmat éreztem ugyanazon a helyen, az oldalamnál. Hirtelen beszorult a levegő és köhögni kezdtem.
- Menjen arrébb, kérem! - sürgette anyát a doki. Anyám aggodalmasan figyelte a kirohanásomat, amit a doki és az ápolónők próbálták enyhíteni. Az egyik ápolónő a hátam mögé rakott egy párnát, amire ráfektettek, majd elővettek egy tűhegyes injekciót, amit a karomba nyomtak.
Hirtelen abbahagytam mindent. Nem köhögtem tovább és nem fájt az oldalam. A karomhoz akartam nyúlni, de Dr. Smith - a névtáblájáról ítélve - lefogta.
- Jobb lesz ha nyugton marad egy kicsit, mert az a pont egy kicsit érzékeny még. - mosolygott és a szüleimre nézett, majd folytatta. - Amúgy megvannak az eredmények a hölgy állapotáról. A lányuk előtt mondjam el a fejleményeket? Mert nem tudom, hogy miként fog majd reagálni rá. - húzta a száját a doki.
- Nekem is jogom van tudni, hogy mi bajom van. Végül is rólam van szó. - szóltam bele a beszélgetésbe. Anyáék bólintottak és sóhajtva bólintott az orvos.
2013. július 6., szombat
Chapter 1.
Mikor egy nagy dilemma között állsz, valószínűleg hamar döntened kell.
Van két út. A jó és a rossz. Ahhoz, hogy válassz, nem csak a te
érdekeidet kell figyelembe véned. Vannak neked fontos személyek, akiknél
nem lehet tudni, hogy éppen az adott dologhoz mit fognak majd reagálni.
Valaki elfogadja és tovább lép, de van aki magába zuhan és téged
hibáztat. Nos, én is egy nagy dilemma között álltam. Volt egy dolog amit
csak én tudtam. Az a dolog valószínűleg nem csak az én életemet
befolyásolta, hanem azokat a személyeket is, akik közel álltak hozzám.
Azonban ez még az elején kezdődött. Tisztán emlékszem arra a napra.
~2013. Január 15.~
•Angie Redway•
- Austin Carter Mahone! Mi a fenét csináltál? - trappoltam le idegesen a lépcsőn kezemben a hajsütővassal.
Mikor beértem a nappaliba, meglepetten láttam, hogy Austin sehol, csak Abby alszik a kanapén. Szemem megakadt a teraszon fekvő barátomon, és egy gonosz mosoly terült szét az arcomon. Bementem apa dolgozószobájába és kutatni kezdtem a legerősebb alkoholos filc után. Kiléptem a teraszajtón és a lehető leghalkabban becsuktam az üvegajtót. Megfordultam és szembe találtam magamat Austinnal aki még mélyen aludt. Elmosolyogtam, de rögtön lehervadt a mosoly a számról mikor körülnéztem az udvaron. Alkoholos üvegek mindenhol, cigarettacsikkek a földön és WC papír a medencében?! Igazi filmbe illő jelenet.
- Jó reggelt! - ásított egyet Abby és kinyitotta az ajtót, amit egy nagy csapódás követte. Ijedtemben a barátnőm felé fordultam és lepisszegtem, hogy maradjon csendben, mert így nem lehet végrehajtani a feladatomat. Abby feltartotta mindkét kezét védekezésképpen de hirtelen elmosolyodott. Zavarosan néztem rá és éppen kérdezni is akartam tőle, de már késő volt. A víz, amely a nyakamban landolt, hideg zuhanyként érte minden testrészemet. Felsikítottam és Austin vigyorogva figyelte a reagálásomat. Megfogtam a filcet, lehúztam a kupakot és Austin képébe nyomtam, ám jó reflexel rendelkezett, így megelőzte, hogy összefirkálhassam. Elvette a filcet és lassú léptekkel felém közeledett. Kellett pár másodperc mire rájöttem, hogy pontosan mire is készül, de hamar kapcsoltam és futni kezdtem. Oldalra pillantva láttam, hogy Abby igazán jól szórakozik. Arra eszméltem fel, hogy a medence szélénél állunk és Austin gonosz mosollyal, kezében a filccel közelít.
- Austin! Ne közelíts! Maradj ott ahol vagy, mert ha nem, akkor...
- Akkor mi lesz? - kérdezte félredöntött fejjel és halványan elmosolyodott. Tudta, hogy erre nem tudok mit mondani, mert nem voltam valami jó a fenyegetés téren. - Akkor megmondalak Michelnek! - mondtam komolyan, de ő ezen csak aranyosan nevetett. Megforgattam a szemeimet és keresztbe fontam a karomat.
Hirtelen azt hittem, hogy feladta, mert a filcet úgy ahogy van, beledobta a vízbe, ami egyhamar el is merült, de túl jól ismerem. Odafutott hozzám és rám vetette magát. Ott csikizett ahol csak tudott, és én nem tehettem semmit, csak, hogy vihogva segítségért kiabáljak.
Majd Austin áttért a derekamra, a legérzékenyebb pontomra.Egy ideig nevetségesnek tartottuk mindketten, de megtörtént a baj. Austin megnyomott egy olyan pontot a derekamnál, ahol szúrós fájdalmat érzetem. A nevetésem átváltott fulladásba, amit köhögések kísértek. Az arcom piros lett, mint egy ráknak, de nem tehettem ellene semmit. Austin kétségbeesetten kiabálni kezdett és megjelent Abby a másik oldalomon. Austin tárcsázta a mentőket és zihálva mondta, hogy pontosan mi is történt. Forgott velem az egész világ, és mielőtt elhomályosodott minden megszorítottam Abby kezét, de erőm is alig volt már hozzá.
•Austin Mahone•~2013. Január 15.~
•Angie Redway•
- Austin Carter Mahone! Mi a fenét csináltál? - trappoltam le idegesen a lépcsőn kezemben a hajsütővassal.
Mikor beértem a nappaliba, meglepetten láttam, hogy Austin sehol, csak Abby alszik a kanapén. Szemem megakadt a teraszon fekvő barátomon, és egy gonosz mosoly terült szét az arcomon. Bementem apa dolgozószobájába és kutatni kezdtem a legerősebb alkoholos filc után. Kiléptem a teraszajtón és a lehető leghalkabban becsuktam az üvegajtót. Megfordultam és szembe találtam magamat Austinnal aki még mélyen aludt. Elmosolyogtam, de rögtön lehervadt a mosoly a számról mikor körülnéztem az udvaron. Alkoholos üvegek mindenhol, cigarettacsikkek a földön és WC papír a medencében?! Igazi filmbe illő jelenet.
- Jó reggelt! - ásított egyet Abby és kinyitotta az ajtót, amit egy nagy csapódás követte. Ijedtemben a barátnőm felé fordultam és lepisszegtem, hogy maradjon csendben, mert így nem lehet végrehajtani a feladatomat. Abby feltartotta mindkét kezét védekezésképpen de hirtelen elmosolyodott. Zavarosan néztem rá és éppen kérdezni is akartam tőle, de már késő volt. A víz, amely a nyakamban landolt, hideg zuhanyként érte minden testrészemet. Felsikítottam és Austin vigyorogva figyelte a reagálásomat. Megfogtam a filcet, lehúztam a kupakot és Austin képébe nyomtam, ám jó reflexel rendelkezett, így megelőzte, hogy összefirkálhassam. Elvette a filcet és lassú léptekkel felém közeledett. Kellett pár másodperc mire rájöttem, hogy pontosan mire is készül, de hamar kapcsoltam és futni kezdtem. Oldalra pillantva láttam, hogy Abby igazán jól szórakozik. Arra eszméltem fel, hogy a medence szélénél állunk és Austin gonosz mosollyal, kezében a filccel közelít.
- Austin! Ne közelíts! Maradj ott ahol vagy, mert ha nem, akkor...
- Akkor mi lesz? - kérdezte félredöntött fejjel és halványan elmosolyodott. Tudta, hogy erre nem tudok mit mondani, mert nem voltam valami jó a fenyegetés téren. - Akkor megmondalak Michelnek! - mondtam komolyan, de ő ezen csak aranyosan nevetett. Megforgattam a szemeimet és keresztbe fontam a karomat.
Hirtelen azt hittem, hogy feladta, mert a filcet úgy ahogy van, beledobta a vízbe, ami egyhamar el is merült, de túl jól ismerem. Odafutott hozzám és rám vetette magát. Ott csikizett ahol csak tudott, és én nem tehettem semmit, csak, hogy vihogva segítségért kiabáljak.
Majd Austin áttért a derekamra, a legérzékenyebb pontomra.Egy ideig nevetségesnek tartottuk mindketten, de megtörtént a baj. Austin megnyomott egy olyan pontot a derekamnál, ahol szúrós fájdalmat érzetem. A nevetésem átváltott fulladásba, amit köhögések kísértek. Az arcom piros lett, mint egy ráknak, de nem tehettem ellene semmit. Austin kétségbeesetten kiabálni kezdett és megjelent Abby a másik oldalomon. Austin tárcsázta a mentőket és zihálva mondta, hogy pontosan mi is történt. Forgott velem az egész világ, és mielőtt elhomályosodott minden megszorítottam Abby kezét, de erőm is alig volt már hozzá.
- Sajnálom Uram, de maximum a szüleinek szolgálhatok
információkkal a kisasszony állapotáról. - sóhajtott és gyors lépekkel
otthagyott engem a folyosó közepén.
Megfogtam a
telefont és már tárcsáztam volna Angie szüleit, csak rám szóltak, hogy a
betegek érdekeit figyelembe véve, nem szabad telefonálni. Szuper!
Megfogtam magam és levágódtam Abby és Alex mellé és ott folytattam a düh
kitörésem.
- Skittklest? - tartotta felém Alex a zacskót. Kivettem a
kezéből az egészet és beleszórtam a számba. - Én csak pár darabra
gondoltam, de oké, nem érdekes. - mondta higgadtan Alex és még motyogott
magában valamit. Halványan elmosolyogtam és észrevettem, hogy Abby a
telefonommal a kezében érkezik vissza.
- Te hogyan...? Vagyis mikor mentél el...? És hogy kerül hozzád a telefonom? - kérdeztem és próbáltam kikapni a kezéből a mobilomat.
-
Drága Austin! - kezdte cinikusan, amikre én megforgattam a szemem. - Ha lenne egy kicsivel több eszed is, akkor fogtad volna
magad és kimentél volna, hogy kint hívd fel a szüleit Angienek, mert a
kórházon kívül már lehet telefonálni. De mivel neked eszed ágában sem
volt, ezért kimentem én és elintéztem a dolgokat. - fejezte be és
leejtette a telefont az ölembe, de mivel nekem nem sikerült elkapnom
ezért az érzékeny pontomat sikerült eltalálnia.
- Tessék! Itt egy zacskó skittles, majd az megoldja. -
tartott fel Alex még egy zacskó cukrot és hozzányomta a sérült pontomra,
és én meggörnyedve felnyögtem. Mindketten már a földön fetrengtek a nevetéstől.
- Örülök, hogy ilyen jól szórakoztok, csak szerintem a kórház
nem éppen a legmegfelelőbb hely a nevetésre és ha belegondolsz, akkor
éppen az egyik legjobb barátunk kómában van. - mondtam túlkiabálva
őket. Abby kapcsolt, de Alexhez elég nehezen jutottak el a szavak.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)