Chapter 2.

~2013. Január 15.~
•Angie Redway•

Fehér falak és steril környezet. Összeszorítottam a szemem, hátha hallucinálok, de nem sikerült a tervem. Őszintén szólva, utálok még orvoshoz is járni, nemhogy kórházba. Egy halvány mosoly azért átfutott az arcomon, mikor utoljára ezen a helyen jártunk.

Kilépve az orvosi szobából Austin vigyorgó fejével találtam szembe magam. Ellökte magát a faltól és közel lépett hozzám.
 - Gipsz? Ez komoly? - kérdezte és elővett egy filcet. - Aláírhatom? - mosolygott, amire én bólintottam egyet. 
-Úr Isten! Van egy aláírásom Austin Mahone-től! Ezt nem hiszem el! Kaphatok egy közös képet? - ugrándoztam össze-vissza, mint egy rajongó. Austin megforgatta a szemét és elővette a telefonját. - Öhm... Ugye tudod, hogy nem gondoltam komolyan azt amit az előbb mondtam? - hadonásztam és próbáltam elvenni tőle a telefont.
- Tudom, de alig van pár darab közös képünk. - görbítette le a szája sarkát, amin nekem megesett a szívem. Sóhajtottam és mellé álltam. Átkarolta a derekam én meg tehetetlenül mosolyogtam a kamerába.
- Azért legalább egy kis életkedvet vigyél bele. - vigyorgott. Elkészült a kép és még egy kicsit birizgálta a készüléket. Csipogott a telefonom és Austinra kaptam a fejem.
 - Te szemét! Most mindenki megtudja, hogy milyen szerencsétlen vagyok! - fújtattam és rávetettem magam Austin hátára, mivel azt a képet felrakta Twittere, ezzel a képaláírással:  "Szegény @AngieRedway eltörte a karját. Ez történik azzal, aki gördeszkára lép nélkülem. :P". - Na látod! Már hív is Alex, hogy elmondja milyen béna vagyok.- Austin csak nevetett és lerakott az egyik székre.
- Kisasszony! Azért vigyázzon a gipszre, mert ha így folytatják, akkor eltörik és nem rakok fel újjat! - szólt ránk figyelmeztetően a doki.
- Khöm... nem érdekel...Khöm.! - szimulált Austin köhögést, hogy kifejezze a doki iránti nem érdeklődését. Adtam a tarkójára egy enyhe taslit, hogy hagyja abba a gúnyolódást, de nem nagyon hatotta meg. 

- Friss levegő! - Lélegeztem fel, mikor kiléptünk a kórház ajtaján.
- Igen, az, csak nem sietnénk, mert ha nem tudnád, akkor a hátamon cipellek, és nem vagy valami pehelysúlyú?! - nyögdécselt Austin alattam. 
- Most arra célzol, hogy kövér vagyok? Hát kösz szépen! - durcáztam be és keresztbe raktam a kezemet.
- Nem, dehogy, de kapaszkodj mert leesel és a másik karod is be lesz gipszezve. - szólt rám és dobott egyet a hátán. Erősen meg kapaszkodtam a nyakába és úgy indultunk haza.

Visszaemlékezésemből a szüleim hangja zakkantott ki. Anya aggódóan a kezei közé vette a fejem és minden egyes részt alaposan megvizsgált.
- Anya jól vagyok! - szóltam rá, hogy hagyja abba, de abban a pillanatban megint szúrós fájdalmat éreztem ugyanazon a helyen, az oldalamnál. Hirtelen beszorult a levegő és köhögni kezdtem.
- Menjen arrébb, kérem! - sürgette anyát a doki. Anyám aggodalmasan figyelte a kirohanásomat, amit a doki és az ápolónők próbálták enyhíteni. Az egyik ápolónő a hátam mögé rakott egy párnát, amire ráfektettek, majd elővettek egy tűhegyes injekciót, amit a karomba nyomtak.
Hirtelen abbahagytam mindent. Nem köhögtem tovább és nem fájt az oldalam. A karomhoz akartam nyúlni, de Dr. Smith - a névtáblájáról ítélve - lefogta.
- Jobb lesz ha nyugton marad egy kicsit, mert az a pont egy kicsit érzékeny még. - mosolygott és a szüleimre nézett, majd folytatta. - Amúgy megvannak az eredmények a hölgy állapotáról. A lányuk előtt mondjam el a fejleményeket? Mert nem tudom, hogy miként fog majd reagálni rá. - húzta a száját a doki.
- Nekem is jogom van tudni, hogy mi bajom van. Végül is rólam van szó. - szóltam bele a beszélgetésbe. Anyáék bólintottak és sóhajtva bólintott az orvos.