Chapter 1.

Mikor egy nagy dilemma között állsz, valószínűleg hamar döntened kell. Van két út. A jó és a rossz. Ahhoz, hogy válassz, nem csak a te érdekeidet kell figyelembe véned. Vannak neked fontos személyek, akiknél nem lehet tudni, hogy éppen az adott dologhoz mit fognak majd reagálni. Valaki elfogadja és tovább lép, de van aki magába zuhan és téged hibáztat. Nos, én is egy nagy dilemma között álltam. Volt egy dolog amit csak én tudtam. Az a dolog valószínűleg nem csak az én életemet befolyásolta, hanem azokat a személyeket is, akik közel álltak hozzám. Azonban ez még az elején kezdődött. Tisztán emlékszem arra a napra.

~2013. Január 15.~
•Angie Redway•

- Austin Carter Mahone! Mi a fenét csináltál? - trappoltam le idegesen a lépcsőn kezemben a hajsütővassal.

Mikor beértem a nappaliba, meglepetten láttam, hogy Austin sehol, csak Abby alszik a kanapén. Szemem megakadt a teraszon fekvő barátomon, és egy gonosz mosoly terült szét az arcomon. Bementem apa dolgozószobájába és kutatni kezdtem a legerősebb alkoholos filc után. Kiléptem a teraszajtón és a lehető leghalkabban becsuktam az üvegajtót. Megfordultam és szembe találtam magamat Austinnal aki még mélyen aludt. Elmosolyogtam, de rögtön lehervadt a mosoly a számról mikor körülnéztem az udvaron. Alkoholos üvegek mindenhol, cigarettacsikkek a földön és WC papír a medencében?! Igazi filmbe illő jelenet.

 - Jó reggelt! - ásított egyet Abby és kinyitotta az ajtót, amit egy nagy csapódás követte. Ijedtemben a barátnőm felé fordultam és lepisszegtem, hogy maradjon csendben, mert így nem lehet végrehajtani a feladatomat. Abby feltartotta mindkét kezét védekezésképpen de hirtelen elmosolyodott. Zavarosan néztem rá és éppen kérdezni is akartam tőle, de már késő volt. A víz, amely a nyakamban landolt,  hideg zuhanyként érte minden testrészemet. Felsikítottam és Austin vigyorogva figyelte a reagálásomat. Megfogtam a filcet, lehúztam a kupakot és Austin képébe nyomtam, ám jó reflexel rendelkezett, így megelőzte, hogy összefirkálhassam. Elvette a filcet és lassú léptekkel felém közeledett. Kellett pár másodperc mire rájöttem, hogy pontosan mire is készül, de hamar kapcsoltam és futni kezdtem. Oldalra pillantva láttam, hogy Abby igazán jól szórakozik. Arra eszméltem fel, hogy a medence szélénél állunk és Austin gonosz mosollyal, kezében a filccel közelít.

- Austin! Ne közelíts! Maradj ott ahol vagy, mert ha nem, akkor...

- Akkor mi lesz? - kérdezte félredöntött fejjel és halványan elmosolyodott. Tudta, hogy erre nem tudok mit mondani, mert nem voltam valami jó a fenyegetés téren. - Akkor megmondalak Michelnek! - mondtam komolyan, de ő ezen csak aranyosan nevetett. Megforgattam a szemeimet és keresztbe fontam a karomat.

Hirtelen azt hittem, hogy feladta, mert a filcet úgy ahogy van, beledobta a vízbe, ami egyhamar el is merült, de túl jól ismerem. Odafutott hozzám és rám vetette magát. Ott csikizett ahol csak tudott, és én nem tehettem semmit, csak, hogy vihogva segítségért kiabáljak.

Majd Austin áttért a derekamra, a legérzékenyebb pontomra.Egy ideig nevetségesnek tartottuk mindketten, de megtörtént a baj. Austin megnyomott egy olyan pontot a derekamnál, ahol szúrós fájdalmat érzetem. A nevetésem átváltott fulladásba, amit köhögések kísértek. Az arcom piros lett, mint egy ráknak, de nem tehettem ellene semmit. Austin kétségbeesetten kiabálni kezdett és megjelent Abby a másik oldalomon. Austin tárcsázta a mentőket és zihálva mondta, hogy pontosan mi is történt. Forgott velem az egész világ, és mielőtt elhomályosodott minden megszorítottam Abby kezét, de erőm is alig volt már hozzá.

•Austin Mahone•

Nem gondoltam volna, hogy ma az egész napomat a kórházban fogom tölteni. Bár mindenki azt mondja, hogy nem az én hibám, de én tudom, hogy ha nem csináltam volna semmit reggel Angievel, akkor valószínűleg nem dekkolnánk itt a kórház folyosóján.

- Austin! Ülj már le, haver! Rossz nézni ahogy idegeskedsz! - nyavalygott Alex. - Nem fog hamarabb felkelni, hiába aggódsz.

Az egész folyosó víz hangzott, mikor erős léptekkel Alex mellé léptem és lecsúsztam a falon a földre.

- Mind az én hibám. - suttogtam rekedtes hangon és a kezembe temettem az arcom. - Én ezt nem akartam!

- Austin! Nem a te hibád! Senki sem tudta, hogy ez fog történni. Soha sem történt meg ilyesmi. - szidott le suttogva Abby, hogy az előttünk járkáló orvosokat ne zavarjuk.

Bűntudatom volt, de nem rágódtam tovább ezen, mert kinyitódott a kórterem ajtaja és egy orvos lépett ki rajta, kezében Angie kórlapjaival.

- Elnézést! Megtudhatnánk, hogy mi is történt pontosan Angievel? - futottam a doki után, aki a szemüvege mögül végigmért.

- Maga a hozzátartozója? - kérdezte és mögém pillantott, ahol a többiek egy intéssel köszöntek.

- Nos, én az egyik barátja vagyok, nem a családtagja, viszont nagyon közel állunk egymáshoz. - érveltem, hogy minél hamarabb tudjak meg dolgokat Angie állapotáról.

- Sajnálom Uram, de maximum a szüleinek szolgálhatok információkkal a kisasszony állapotáról. - sóhajtott és gyors lépekkel otthagyott engem a folyosó közepén.

Megfogtam a telefont és már tárcsáztam volna Angie szüleit, csak rám szóltak, hogy a betegek érdekeit figyelembe véve, nem szabad telefonálni. Szuper! Megfogtam magam és levágódtam Abby és Alex mellé és ott folytattam a düh kitörésem.

- Skittklest? - tartotta felém Alex a zacskót. Kivettem a kezéből az egészet és beleszórtam a számba. - Én csak pár darabra gondoltam, de oké, nem érdekes. - mondta higgadtan Alex és még motyogott magában valamit. Halványan elmosolyogtam és észrevettem, hogy Abby a telefonommal a kezében érkezik vissza.

- Te hogyan...? Vagyis mikor mentél el...? És hogy kerül hozzád a telefonom? - kérdeztem és próbáltam kikapni a kezéből a mobilomat.

- Drága Austin! - kezdte cinikusan, amikre én megforgattam a szemem. -  Ha lenne egy kicsivel több eszed is, akkor fogtad volna magad és kimentél volna, hogy kint hívd fel a szüleit Angienek, mert a kórházon kívül már lehet telefonálni. De mivel neked eszed ágában sem volt, ezért kimentem én és elintéztem a dolgokat. - fejezte be és leejtette a telefont az ölembe, de mivel nekem nem sikerült elkapnom ezért az érzékeny pontomat sikerült eltalálnia.

- Tessék! Itt egy zacskó skittles, majd az megoldja. - tartott fel Alex még egy zacskó cukrot és hozzányomta a sérült pontomra, és én meggörnyedve felnyögtem. Mindketten már a földön fetrengtek a nevetéstől.

- Örülök, hogy ilyen jól szórakoztok, csak szerintem a kórház nem éppen a legmegfelelőbb hely a nevetésre és ha belegondolsz, akkor éppen az egyik legjobb barátunk kómában van. - mondtam túlkiabálva őket. Abby kapcsolt, de Alexhez elég nehezen jutottak el a szavak.

A folyosó végén cipőkopogásokat hallottunk, és amikor megláttuk, hogy kik is ők valójában, illedelmesen köszöntünk.