Chapter 5.

~2013. Január 19.~
•Angie Redway•

A hintán ülve a lábammal lököm magam és élvezem, ahogy a szél az arcomat simogatja. Olyan szabadnak érzem magam, gondtalannak és boldognak. Hirtelen egy ismeretlen alak állt meg előttem, és azonnal megállítottam a hintát. Az arcát nem láttam, mivel a hosszú fekete haja eltakarta azt. Keze tehetetlenül lógott a teste mellett, az egyikben egy nyakláncot szorongatott. Karcsú, gyenge testén a fekete selyemruha kiemelte az alakját. Szaporán vettem a levegőt, szinte ziháltam, és éreztem, ahogy a mellkasom gyorsan emelkedik le és föl. A lány nem nézett rám, még mindig a földet bámulta. A belsőm kiabálta, hogy menjek, és fussak el tőle, viszont a testem épp az ellenkezőjét tette. Földbe gyökerezett a lábam, nem tudtam mi tévő legyek. Most már igazán kezdett izgatni, hogy ki is áll előttem. Előrelépett és kinyújtotta a kezét amelyikben a nyakláncot tartotta. Még egyet lépett, de visszahúzta a kezét. Mikor már szinte egy méter sem volt köztünk, a mellkasom nehezedni kezd és alig kaptam levegőt. A lány rám nézett és bár nem ismertem, de erős kapcsolatot éreztem közöttünk. Keserűen elmosolyodott majd felmutatta a nyakláncot. Fehér ezüstnyaklánc amit kicsi hamis gyémántok díszítenek. Olyan ismerős. A lány rátette a kezét a nyakamra és erősen megszorította. Felsikítottam és próbáltam leszedni a kezét, viszont az erőm eltűnt és lassan a földre zuhantam.

Izzadtan, zihálva ültem fel. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt és a hajamba túrtam. A telefonom kijelzője hajnali 3 órát mutatott, viszont nem tudtam visszaaludni, akármennyire is akartam. Felálltam és az ablakhoz sétáltam. Még mindig mardos a bűntudat, hogy Alex és Abby haragszik rám, mert hazudtam nekik, hogy miért is vagyok a kórházba. Tudom, nem szép dolog hazudni, viszont abban a pillanatban azt tartottam jó ötletnek. Nem így akartam elmondani nekik, hogy leukémiás vagyok.

Austin még mindig nem jött be a kórházba, nem is hívott még. Kezdek aggódni, de emlékszem anya szavaira, és ez egy kicsit megnyugtat "Austin nagyon elfoglalt, mivel mégis csak egy sztár. Ne várd tőle, hogy minden percben veled fog beszélgetni." . 

Őszintén szólva ebben a három napban igazán nem is beszélgettem senkivel. Alex és Abby haragszik, Austin elfoglalt. Anyáék látogattak minden nap, hoztak otthonról nekem ruhákat és próbáltak lelket önteni belém. Észrevettem, hogy anya - apával ellentétben - frusztráltan viselkedik a kórházba. Naponta többször is kimegy levegőzni, viszont ha megkérdezem, hogy mi baja van, akkor próbálja elterelni a szót.

Az ablakon keresztül megláttam a játszóteret. Hirtelen eszembe jutott az álom. A hinta. A lány. Észrevettem, hogy megint erősen zihálok és patakban folyik rólam a víz. Az orvosi asztalra pillantottam, ahol a tű volt a rohamaim enyhítésére. Felidéztem a doktor szavait, a rutinos adagolásról. "Fontos, hogy a karján lévő bizonyos helyre kell adni, mert ha nem oda sikerül, komoly mellékhatások következhetnek be!"

Erősen koncentráltam, viszont így egyre jobban izzadtam. Letöröltem a verejtéket a homlokomról, és hirtelen szédülni kezdtem. Megfogtam a tűt és igyekeztem sietni vele. A látásom homályosodott és ennek köszönhetően nem az alkaromba szúrtam a szúrós orvosi tárgyat.

Tehetetlenül a földre rogytam és csak arra tudtam gondolni, hogy látni fogom-e még a családom, a barátaim, és Austint...